Komolyan, komolytalan

Nem bírok egyedül lenni... A magamfajta léleknek jót tesz néha, olyan történetfoszlányok jutnak eszembe, hogy hát, meg kéne írni. Mármint a komplett történeteket. De nem megy...

Kik vagyunk valójában? Honnan jöttünk, hová megyünk? És hol van a zoknim? - Nem mondom, hogy ezek az élet nagy kérdései, de mindenki fejében megmoccannak néha, és nem feltétlenül csak akkor, amikor tükörbe nézünk. Érdekes egy faj az ember, néha érdemes elemezgetni, vagy csak megfigyelni.

Mit akar valójában, mit vár valójában. A kettő nem mindig takarja ugyanazt. Főleg, ha azt sem tudja az ember, hogy kicsoda. (Filozófiainak is mondható gondolatok következnek, amelyeknek nem feltétlenül kell igazat adni. És hiába szövegelek olykor E/1-ben, nem mindig vagyok a saját magam múzsája. Néha igen, de ez nem baj, azt hiszem.)

Pocsék nap volt a mai. Vizsgálatok...de leginkább a várakozás. Annál unalmasabb és lélekölőbb dolog nem is létezik szinte. Ezért találták fel a rejtvényújságot. Meg a könyveket. Nos, ez utóbbiból akadt egy, meg egy kellemetes beszélgetőpartnerből, aki együtt szenvedett velem. De legalább nem voltam egyedül!!!

Már megint érdekeset álmodtam. Furcsát, de határozottan érdekeset.

Manapság megint egyre sűrűbben, és egyre élesebben emlékszem rájuk. Évente egyszer-kétszer eljön egy ilyen időszak, és - még ha rémálmok is - határozottan élvezem őket. Mondhatni, bármit mutat, imádom a tudatalattimat.

Mert ott legalább nem tudta az ember, mi történik a bolygó másik felében. Azt se hitte, hogy gömb-féle, ami lapos, és nem éppen úgy vágtázik az istenek otthonában, ahogy az ő elképzelte.

Ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy néha jobb naivnak lenni, semmint mindent naprakészen tudni, minden háttérinformációt, mindent, ami valós. Néha meg kell hagyni az embernek az illúziót.

...csak azt nem tudom, miről. Bár talán, esetleg, ki tudja, netalántán... Lehet, akad itt valami a pici zsákban, amit egyesek agynak hívnak. És nem baj, hogy rövid lett a bevezető, a cím úgyis jóval nagyobban jelenik meg. És mivel nemigen vagyok beszédes ember, inkább írok.

Update következik, a zöld szörnyeteges poszthoz. És ím, a nő elkezdi használni az eszét, de előtte a szekrény mélyére dobja a zöldet. Próbál logikusan gondolkodni. Sikerült neki, szerencsére. Nem kapta el a düh, nem csapkodott, nem hisztizett, beült a sarokba, egy könyvvel a kezében, noha egy idő után a sok gondolattól összefolytak a szemei előtt a betűk. Mivel nincs sok kedvem saját fogalmazáshoz, engedélyt kértem a főszereplőtől, hogy idézhessek a leveléből, ha úgy tartja szükség.

Vigyázat, egekbe emelős, érzelmekkel átitatott bejegyzés következik! Aki nem rajong az ilyenekért, az istenért se kattintson a "Tovább" gombra!

Ha már kritizálunk valamit/valakit, azt önmagunkkal kell kezdenünk, mindenképpen. Igaz a mondás, hogy mindenki saját magából indul ki, amikor véleményt kell alkotni. Az, hogy féltékenységből mondunk csúnyát? Azok is mi vagyunk (fú, a féltékenység lett most az új kedvenc témám?!), csak nem igazán merjük kimondani, főleg magunk előtt.

...akkor nézzük a vöröset.

Este van, este van, ki-ki nyugalomban
Ti egy szinttel feljebb maradjatok kussban
A gyerek ne ugráljon, dobáljon a földre
Veszekedjetek nyugodtan. Csak kérem, csönben.

Mivel JHanna volt oly kedves, bájos és aranyos (ezüstös, bronzos), hogy meghívott társszerzőnek, ezért kötelességemnek érzem egy bemutatkozó post közlésést.

Mint látszik, Hartmann vagyok. Ennél többet egyenlőre nem, majd máskor, esetleg. Soha nem akartam naplót. Sem papíralapút, sem elektronikusat. Előbbit a kézírásom olvashatatlansága okán hanyagoltam (máig nem szeretek kézzel írni, kényelmesebb a billentyűzet). Utóbbira nem mondhatom, hogy sohasem kezdtem el, mert volt korábban 4-5 blog, ami a nevem alatt futott. Időnkénti fellángolás volt. A leghosszabb talán 2 hetet élt meg, és ezidő alatt született kb 4-5 bejegyzés. Ez a bajom az írással. Néha rámtör az írhatnék, és akkor oldalakat telegépelek, regény, novellavázlatokkal, esetleg kidolgozott sztorikkal, aztán 2 hónapig semmi. Eszembe jutni eszembe jut, csak nem akaródzik már foglalkozni vele.

...szörnyeteg.

Érdekes sztorit olvastam ma, régi barátnőm írt, bár valószínűleg csak azért, hogy kicsit kibeszélje a dolgokat. Középiskolában mindig én voltam a lelki szemetesláda, amit nem is bántam, mert ha tehettem, segítettem mindenkinek, még annak is, akit utáltam. Egyszerűen megszántam, és kész.

A minap sikerült felidegesítenem magam. No surprise, elég sűrűn csinálok ilyet. A pláne az egészben, hogy olyan dolgoktól kapom fel a nehézvizet, amik - remélhetőleg - egyáltalán nem érintenek.

... avagy éljen a hormontúltengés. Nu, itt nem a kigyúrt, izomagyállat emberkékről van szó, hanem mondjuk a hisztis tyúkokról. Rólam, pölö.

Már az elején le kell tisztázni, hogy mindenkinek több énje van, csak valaki nem veszi észre.

...nem is akartam blogot. Soha. Csak hát, kellett valami, amivel néha feltörő, néha elszunnyadó íráskényszeremet kiélem. Vagy nem. Kvázi vagy lesz néha bejegyzés, vagy nem. Hangulatfüggő lesz, teljesen. Ahogy az is, ahogy élünk.

Nincs kedvem semmihez, talán ez is vezetett idáig. Olvasgat, olvasgat az ember, és egyszer csak megjön a kedve a pötyögéshez.

Nem köszöntök senkit itten, mert mindenki magára vessen, ha idetéved. Néha leszek azért kedves is, azt hiszem... Csak a hangulat, az a fránya hangulat...

A külcsín is persze módosulni fog egyszer majd, ahogy időm, energiám, és segítségem engedi.

A tartalom meg... ami jön éppen. Egyvalamit azonban kínosan igyekszek majd elkerülni: a politikát. Oké, néha lesz egy-két dolog, ami érinti, de amúgy inkább azokról fog szólni, akiket nagyon utálok néha, de olykor azért szeretem is őket, pont azért, amilyenek: az emberekről.

Fúú, de nagyon tudok általánosítani.