Kik vagyunk valójában? Honnan jöttünk, hová megyünk? És hol van a zoknim? - Nem mondom, hogy ezek az élet nagy kérdései, de mindenki fejében megmoccannak néha, és nem feltétlenül csak akkor, amikor tükörbe nézünk. Érdekes egy faj az ember, néha érdemes elemezgetni, vagy csak megfigyelni.
Mit akar valójában, mit vár valójában. A kettő nem mindig takarja ugyanazt. Főleg, ha azt sem tudja az ember, hogy kicsoda. (Filozófiainak is mondható gondolatok következnek, amelyeknek nem feltétlenül kell igazat adni. És hiába szövegelek olykor E/1-ben, nem mindig vagyok a saját magam múzsája. Néha igen, de ez nem baj, azt hiszem.)
Attól válik az ember személyisége igazán erőssé, ha ismeri önmagát. Nem hiába firkálták ezt is a delphoi jósda falára (vagy nem tudom, hova, de hogy Delphoi, az tuti.) Az ókori mágusok, varázslók, tudósok - tehát a papok - is tisztában voltak azzal, hogy önmaguk megismerése kaput nyit a világra, és az univerzum titkaira. (Ha megnézzük, mire voltak képesek akkoriban a babilóniaiak vagy akár az egyiptomiak, van benne igazság.) És mi kellhet ahhoz, hogy megismerjük magunkat? Elsősorban hatalas adag elfogadás. Másodsorban tisztánlátás. Nem médiumi, áh, noha mindenkiben meg van ez a képesség, csak keveseknek van türelme is, hogy felszínre hozza. Na, de a lényeg, ismernünk, látnunk kell(ene) saját magunk hibáit és erősségeit. És el kellene fogadni őket. A szeretet és a gyűlölet között csak nagyon vékony határvonal van, kvázi, hajrá, lehet próbálkozni. Tehát tudni kell(ene), hogy mi az az érzés, amit érzünk. Ki és mi iránt érezzük. Miért érezzük, etc.
Na, erről ennyit. Akit még érdekel a téma, guglizzon rá. :)
A lényeg viszont, mi a helyzet akkor, ha azt hiszem, hogy valamit érzek, de valójában nem is az? Vegyük példaként az utálatot. Például, azt hiszem magamról, hogy utálom a csi-zést (mert az olyan trencsi, meg de rég volt már hogy beb*szcsiztam...), de amúgy nemrég rájöttem, hogy valamennyire mégis tetszik. Lehet, hogy azért, mert kincsem-bogaram folyamatosan cukkol vele, de néha önkéntelenül, nagyon ritkán én is a számra veszek hasonlókat. Szóval, nem utálhatom, ha használom is... Mindenesetre, egy alkalommal ki tudja csapni nálam a biztosítékot: ha egy jól megírt, szépen megfogalmazott szövegben szerepel egy ilyen csi-s szó. Hát hétvégén is majdnem írtam egy csúnya kommentet, egy másik bloghoz! Mert jól meg volt írva a bejegyzés, de az a szó, az az egyetlen szó képes volt agyonnyomni a a hangulatát. Na nem baj. (Azt már nem mondom, hogy magyarok vagyunk, beszéljünk magyarul, mert milyen már az, hogyazt mondogatom: várjá', minnyá ráguglizok?)
Ennek a másik jó példája, hogy mindenkinek, ország-világnak kikiáltom, hogy nem, ez a valami nekem nem kell. Pedig de. Iszonyatosan vágyom rá. A pillanatnyi önérdek kiabáltatja velem, hogy nem akarom. Ez egyfajta figyelemfelkeltés, hogy ha van neked olyanod, add nekem. Mert nem kell. Fúj.
És akkor áthajózhatunk a kettős játszma vizére. Ami szomszédos az önsajnálat tengerével. Nagyon sok ember hiszi azt, hogy amit meg akar szerezni, azt csak úgy kaphatja meg, ha sajnáltatja magát mindenki előtt. Ennek legjobb eszköze, ha ferdít. Elferdíti önmaga jó tulajdonságait. Csak hogy ennek van egy csapdája: a végén még elhiszi, hogy télleg olyan, amilyennek mások előtt beállítja magát. És akkor puff, a végén még az egészéges önbizalomnak is annyi.
Tehát az ember képes saját magát is zavarba üldözni. Azért szerepel ott az 'is' szócska, mert saját viselkedésével egy idő után másokból is olyat hoz ki, amit az illető néha nem is hitt volna. Töbségében az, hogy kihasználhatóvá válik a zavart emberke. Mivel néha már maga sem tudja, mi az, amit akar, könnyen befolyásolható. Kvázi bábbá kreálta saját magát.
Aztán jön a zsörtölődés, naiv csodálkozás, hogy őt csak kihasználják. Arra, amit valójában nem is szeret.
Érdekesen rakták össze az embereket...