Nem vagyok depis, csak magambafordulós, így jólesik írni egy picit. Rég volt ilyen.

Manapság az egyetlen dolog, ami körbeölel, az az unalom. Suliban szünet van volt, elvoltam magamban, befelé fordulón, megrekedőn.

Érdekes dolog, amikor az ember analizálja önmagát. Egy idő után az is idegesítő persze, de megfelelő mértékig abszolúte szükséges dolog. Mert ha már van szabad akarat, akkor miért ne dönthetné el az ember, hogy merre menjen tovább, merre szükséges még fejlődnie, illetve kell-e egyáltalán.

Az a legjobb, amikor csak magunkat vesszük figyelembe. Okosan, reálisan végiggondolva, hogy mit szúrtunk el, és miért. Vissza kell menni a gyökerekig. Szembe kell nézni mindennel, minden faszsággal, amit józan, vagy kevésbé józan állapotban műveltünk. Felmérni, felismerni, elfogadni. Mert ami már megtörtént, azon nehéz változtatni. (Valaki szóljon, amint lehetséges lesz az időutazás. Köszi.) Utána észre kell venni az előttünk megnyíló ajtókat, és menni előre, arra, amerre mi szeretnénk.

Saját fejlődésünk során csak a saját igényeinket kell(ene) figyelembe venni. Nem foglalkozni másokkal, mit mondanak, ők úgysem érzik, mi zajlik le bennünk. Érteni érthetik, de érezni... pff... kétlem.

Régebben ment ez így, működött, de mostmár... nem. Már nem én alakítom magamat, a környezet, az események alakítanak engem. (Tudom, tudom, ez egyesek szemében már egyenértékű azzal, hogy áthárítom tetteim felelősségét egy olyan dologra, ami definiálható ugyan, de kevéssé kézenfogható. A legjobb bűnbak.)

Kielemez, definiál, analizál, megy tovább. Bár menne... már nem megy sehova.

Morcogok még egy kicsit magamon, aztán kikapcsolom az agyam. Megyek üvölteni. Ha kedvem is úgy tartja majd, tényleg üvöltök. (Hajrá Volán!)