Ha a legjobb barátnőm nem lenne, szerintem még mindig magamat sajnálnám, amiért olyan helyzetbe kerültem tegnap... Kiakadás, totál depi, de jött ő (igaz, csak msn-en), és pár perc után megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy az élet szép, csak annak kell látni.

Ma reggel minden második gondolatom az, hogy mit kéne főzni. Korábban sose hittem volna, hogy konyhatündér leszek, de ahogy az idő is szalad, az ember is változik. És ha magamnak nem is főzök szívesen (egy embernek? minek? akkor már rendelek pizzát), hálistennek van egyvalaki, aki még szereti is, amit összerottyantok a konyhában. Na, neki bármikor.

Noha még mindig morculok a felhők miatt, a nem fagyos - de azért nem is annyira meleg - levegő meghozta a tavasz egy részét. Hormondübörgés most nincs - az elmúlt hónapok után nem is kéne, mert elegem lett belőlük -, a jó hangulat viszont kezd visszatérni. Megviselt eddig ez az év, már most hosszú sztorija lenne, valahogy észre is vettem magamon, hogy kezdek meghülyülni. Nem baj, ilyennek is kell lenni néha, most pedig azon veszekszem önmagammal, hogy jó lenne már visszatérni a "normális" kerékvágásba.

Csak egy picit nehéz. Szerencsére a barátnőm mindig osztja az észt, amivel nagyon sokat tud segíteni. Mindig tudatosítja bennem, hogy nem vagyok se hülye, se bolond, se katasztrofális, csak egy ember, ha nem is olyan, mint mindenki más. Mindig kér valamiben egy kis segítséget, és ilyenkor tudatosítja bennem, hogy van bennem érték, noha teljesen értéktelennek sose tartottam magam. Csak a magamba vetett hitem szállt el délire a tél idejére.

A félelmek, az aggodalmak néha mindennaposak. De nem erősebbek nálam, csak nem kevés energia, míg az ember leküzdi. Hálistennek nem vagyok az a fejjel a falnak típus, igyekszem előbb az eszemet (mit? :D ) használni. Gondolkodom, gondolkodom, és egyre erősebb a tudat, hogy amit legelőször éreztem egy-két dologgal kapcsolatban, totális hülyeség. Megcáfolom önmagamat, de amíg ilyen makacs vagyok, nehéz teljesen kiiktatni azt, ami a stresszt okozza. Néha-néha visszajön látogatóba, próbál a szemembe nézni, megijeszteni, ami csak pillanatokra sikerül már. Gyengül, ereje fogytán, én meg csak erősebb leszek, és eljön az idő, amikor én uralkodom felette.

Ezért mondtam magamban anno, amikor terápiára akartak küldeni, hogy a francnak kell az, hiszen akkor valószínűleg csak elvesznék a sirámaim között. Az pedig, csak rosszabbá tette volna a dolgokat. Így, egyedül, pedig inkább szembenézek a saját démonaimmal. Megnézem őket magamnak, elfogadom őket, nevetek rajtuk, ők pedig pont attól ilyednek meg, ha gúnyt űz belőlük az ember. Elégedetten hátradőlnék, ha nem lenne még egy feketeség, amelyik fölémhajolva engem nevet ki. Visszanevetek. Együtt röhögünk, megveregetjük egymás vállát, majd belerúgok egyet. De annyira, hogy a hatodikról is kiszáll. Még nem jött vissza, ajánlom neki, hogy ne is tegye, mert csúnyább leszek.

Nem fogok csodálkozni, hogy senki nem ért semmit abból, amit leírtam. Sok mindenre lehet következtetni, de egy valami az biztos, 100%: nem lehet engem csak úgy padlóra küldeni, minden következmény nélkül. Dot.

És még mindig nem tudom, mit főzzek ma.