És nem ízlett neki. Rájött, hogy amibe beleráncigálta az embereket, az tényleg nem jó. Tanulságos, de csak ritkán élvezetes. Mindegy, rántotta meg virtuális vállát, és bejegyzést írt a blogjába, Utálom a gyümölcsöket, inkább húst eszem címmel.
A bejegyzés érdekesen indul. Elemezgetéssel, miért is vetemedett rá arra, hogy ellenszegüljön teremtőjének, és féltékenységből pusztulásra ítélje annak kedvenc háziállatkáit.
"Leginkább a düh vezérelt", írja. "Azok, akiket jóval utánam teremtett, sokkal, de sokkal több figyelmet kaptak Tőle, mint én. Azért lázadtam, hogy észrevegyen. De csak kihajított a házból. Azért piszkáltam a Drága Gyermekeit, hogy felfigyeljen rám. Erre őket bünteti meg, nem engem."
A Tesómat jobban szeretik a szüleim, mint engem-szindróma. Jónéhány családban előfordul.
Mindenesetre, arra is kitér, hogyha már rávette az embert arra, hogy a tiltott gyümölcsbe harapjon, akkor már, gondolta, ő maga is megkóstolja, hogy mégis, mire vette rá az embernépet.
Hát, a tudás nem ízlett neki. Az, hogy megtudta, hogy a Teremtője ugyanúgy szereti őt is, mint az embereket, megdöbbentette. "Hát persze", pötyögi, "nem csoda, ha őrájuk jobban figyel. Olyan gyámoltalanok."
Óvatosan közelebb merészkedett ezek után a kitaszított, büntetett emberekhez. Figyelte őket, tanulmányozta az új körülményeket. Nem tetszett neki, kicsit bánta is, amit tett. A saját bolondságát, fájdalmát vetítette ki az emberekre. Látta a kínlódásukat, a próbálkozásaikat, hogy megteremtsenek egy világot, amelybe semmi más nem fér, csak ők. Régi sérelmeiket nem felejtették, kizárták magukból mindazt, aminek ténye már csak halovány emlékké porosodott.
Akkor, úgy döntött a Kígyók Kígyója, hogy megszűnik kicsit kígyó lenni. A blogjában így ír erről:
"Furcsa érzés volt végtagokkal mozogni. Kicsit máshogy is láttam a világot, mármint a szemeimmel, de hamar megszoktam. Először persze a földön csúszva próbáltam közlekedni - ó, a megszokás! -, de gyorsan eszembe véstem, hogy van két lábam, amit elsősorba járásra ildomos használni. Másodsorban lehet vele rúgni is, ami nagyon hasznos képességnek bizonyult a későbbi időkben. De a foci akkor sem az én sportom.
Miután végre megtanultam az emberi mozgást - bár még akadtak hiányosságaim, hát, én sem lehetek 100%-ig tökéletes megfigyelő -, belevetettem magam a társadalomba. Az emberi történelem szerint a XXI. század elején jártunk, bocsánat, jártam a Földön. Hát, mit ne mondjak! Rájöttem, hogy nem csak állatokba lehet belerúgni, és nem csak szó szerinti értelmezésben. Megtanultam, hogy amit az ember mond, az olykor az ellenkezőjét jelenti. Felismertem, hogy ha vigyorognak a képembe, akkor tuti kést kapok a hátamba, amint elfordulok. (Megtörtént, leglább négyszer, de hát halhatatlan vagyok, a testet könnyedén meggyógyítottam. És mentem tovább."
Etc., etc. Az élményeit nem részletezem tovább, mert jön, és megmar. De a konklúzióját hadd kopipészteljem be.
"Rá kellett döbbennem, hogy az ember - noha azt hiszi, fejlődik - valójában visszafele halad. Miután kiűzetett, még sosem volt ennyire romlott, ennyire... manipulálható. Tisztelet a kivételnek. De sajnos a legtöbbjük jól jönne katonának a Pokolba... Mert ugyanis most, miután jártam a Földön, rájöttem, mennyi nagyon jó, potenciális démon-vezír mászkál a Paradicsomon kívül. A legalkalmasabbak az elvakult fanatikusok, csak egy picit kell megmókolni a testamentumukat, és elhisznek bármit. A második fajta, a politikusoké. Fülükbe súgsz valamit, és hangoztatják, még akkor is, ha nem tudják, mit beszélnek. A harmadik legjobb fajta pedig a dühös, feszültséget gyújtogatásban, gyilkolásban, kukadobálásban vezetik le. Nekik egy hátrányuk van, de az nem jelentős, nevelés kérdése az egész: a vipera határozottan az ellenségük. De a sünöket szeretik, mindig nevetnek rajta. Humoros egy banda, legalább nem lesz feszült a hangulat a hadseregben, amit támadásra uszítok majd a Mennyek Kapuja előtt..."
Ám a Teremtő közbeszólt. Az Isteni Moderátor egyetlen kattintással törölte a blogot. Majd bejegyzett a sajátjába: "Haha, kiskígyó, a saját farkadba haraptál, leszel-é az én kis karikám?"
És a Kígyók Kígyója, immár hüllőként tényleg beleharapott a farkába dühében, lesöpörte vörös asztaláról a klaviatúrát, közben cifrán szidta az internetet, majd személyesen megkínozta annak kitalálóját. Lenyugodott, majd kreált egy új blogot, Senki nem ért meg engem címmel, és a tininyelvezet tanulmányozásába kezdett. Úgy döntött, parókát kezd hordani, és kitalál egy új emberi stílust, hogy újra közelebb férkőzhessen a "tesókhoz". Ám elromlott a kontaklecséje, így egyik szeme vörösen világított. Hogy ezt eltakarja, hajának felét a szemébe fésülte. Nem baj, ez lesz a stílus egyik ismertetőjele, okoskodott. Emberi alakot öltött, emberek közé rohant, hogy a Pokolba csábíthassa potenciális jelöltjeit. Sírt, sírt, mert felsőbb utasításra kiközösítették, ám rájött, vannak mások is, akiket kiközösítettek, és ezek csatlakoztak is hozzá, sírva persze.
Még bandát is alapított.
Ám ez a kísérlete sem tartott sokáig. Az emberek ugyanis gyorsan nőnek, a divat meg évről évre változik. Így fogott egy pisztolyt, és kitalált stílusához méltón alászállt otthonába, hogy újra megírja blogjában az élményeit, ezúttal tininyelven, ámde a Moderátor eme nyelven is perfektül beszél, így ez a blog is a törlés sorsára jutott.
A Kígyó elkeseredett. Fejét üvöltve püfölte a klaviatúrához, a billentyűk szanaszét röpködtek. Megállt egy pillanatra, az elsötétült monitoron szembesült saját magával. Újfent bepipult, fejével - mivel keze ugye egy sem akadt - betörte, amjd lesöpörte az asztalról szerencsétlen monitort.
Ezután elővett egy jegyzetfüzetet, szájába vette a tompa hegyű ceruzáját, és elkezdett naplót írni.
"Hogyan okoz nekem az Isteni Moderátor folyton fejfájást?"
Eközben az Isteni Moderátor jókat kacag makacs teremtményén, gondolatban megpaskolja cuki fejét, gügyög neki egy keveset, majd újra billentyűzetet ragad, és regényt kezd el írni. Romantikus regényt, naplementével, tengerparttal, ózonlyukkal és pestises egerekkel. Sok mosollyal, reménnyel, éhezéssel. Imával, átokkal, szidalmakkal, és boldog összeborulásokkal. Mert sokszínűségében olyan valóságos az egész.
Hah, milyen szép világot teremtettem...
