A Kígyók Kígyója kizökkent a munkájából. Épp háromdimenziós terveket készített a Pokol nyolcadik bugyráról, amit aztán majd pár év múlva kicsit kitágítana, esetleg létrehozná a kilencediket. Épp lázasan (a testhőmérséklete a dolgozószobája mellett elsuhanó lávapataknak köszönhetően jópár fokkal megugrott) dolgozott a Bolondok Házán, amelynek lényege a mennyországba szánt, ámde valamiféle adminisztrációs hiba okán a Pokolba került lelkeket terelné egy fedél alá, amikor valami akkorra koppanással landolt az asztalán, a billentyűzete mellett, hogy átszakította az asztallapot, a padlóban pedig füstölgő krátert hagyott.
A Kígyó fejcsóválva sóhajtott. Már megint merényletet próbáltak elkövetni ellene odafentről. Hogy a pokolba nem unják még?!
Várjunk csak... koppant, és átszakította az asztallapot?! Akkor már megint azzal a kerek, pattogós izével próbálkoznak! Mi az... vulkanizált gumidarab, vagy mia szösz?!
Lényeg a lényeg, a merénylet sikertelen volt, ám maga a próbálkozás ténye felbosszantotta a Kígyót. Olyannyira, hogy ellenmerényletet kezdett tervezni. Hogy ki/kik ellen? Hát, azt szerintem ő maga sem tudta.
Mindenesetre, hogy a munka a Pokolban ne álljon meg (há, milyen dolog lenne az?), a helyettesének, Mr. Gyenge Idegzetnek adta át a Bolondok Háza tervét. Fejezd be, oszt menj tovább a többire - mondá a Kígyó, és kecsesen elcsúszkálá dolgozószobájának setét sarkába, és nekikezdé tervének kigondolásiba.
Hosszú napokig tekergőzött egymagában a Kígyó, minden hüllők hüllője, minden gonosz leggonoszabbika, a Pokol vezíre, az Isteni Moderátor ellen örökké lázadó - és éppen vedlő - pikkelyes. Fogairól lángoló méreg csöpögött, és égetett lyukat a padlóba. Agykerekei dolgoztak, megállás nélkül, maximális fordulatszámon pörögtek. A Kígyó meditált.
Ohm-ssz. Ssz. Ohssz. Mssz.
Látta magát, még csöppnyi újszülöttként, mikoron is megteremtették. Kibújt égi tojásából, és bár farka végén még ott hordozta annak héját, már születése pillanatában vezírként tekintett saját magára. Először a bárányfelhőket akarta uralma alá vonni. Aztán az esőfelhőket. Majd a viharfelhőket, tornádókat, hurrikánokat, majd már a vizet is, etc, etc.
A váratlan felismerésben felpattantak vörös szemei, és gonoszul belesziszegett a sötétségbe.
Fel kéne kapcsolni a villanyt.
Miután fény gyúlt a sötét szobában, papírt vett elő, no meg a kedvenc tompa ceruzáját, és rajzolni kezdett. Úgy döntött, elemi erővel üt vissza. Megbánják még, hogy kikezdtek a Kígyók Hüllőjével... izé... Hüllők Kígyójával, Halával, vagy mivan. A zseniális terv lényege, hogy vulkánt fog építeni, hatalmas kürtővel, oly magasra, hogy felér a mennybe, és elárasztja a merénylőit lávával.
Az Isteni Moderátor pedig csak bambán pislogott a monitorra. Épp elhagyta múzsája, egy ronda angyal, aki még énekelni sem tud, nem képes befejezni a regényét (pedig a kiadó már várja), most meg furcsa híreket kap az egyik operátortól: nyolcadik bugyra lesz a Pokolnak! Hova a francba terjeszkedik az a cukiság? A Föld magja felé?
Mindezek mellett figyelmen kívül hagyta annak tényét, hogy egy óriási hegy csúcsa jelent meg a Mennyek Kapuja előtt. Annak ténye, hogy a kapu előtt jelent meg, rémesen egyszerű. Pokolbéli nem teheti be a lábát (vagy amilyen végtagja épp akad, már ha egyáltalán van végtagja) a Mennyországba, ezért csak a Kapu előtt léphetnek támadásba. Ha sikerül bármilyen eszközzel (lehet korrupt is) meggyőzni Szent Pétert, hogy nyissa ki azt a rohadt csilli-villi aranyajtót, akkor beljebb lehet mászni. Addig nem. A szent pedig nehéz falat, lévén, tele van aggatva hatalmas kulcsokkal.
A Kígyó boldogan, de elsősorban elégedetten szemlélte, ahogy helyettese felmászik a hegyen, és eltűnik a felhők mögött. Leült szépen, és újra blogbejegyzést írt.
Tanulmány a pokolbéli talajfajtákról, és az ezeken termeszthető épületekről.
Oh, igen, ez az információ kimaradt. A pokolban az épületeket lélekmagokból termesztik. A lélekmagok nagyon idős (több ezer éves) lelkek kivonata. A Kígyó hosszú évszázadokon át, az emberektől ellesett alkímiai módszerekkel kísérletezte ki a lélekmag létrehozását, és annak hasznos alkalmazásait. A belőle termeszthető épület például függ attól, hogy az adott lélek, amelynek magja elvetésre kerül majd, a Pokol melyik részéről származik. Illetve, a lélek milyen minőségű. Egy geológus lelkéből nem ildomos jégpályát termeszteni, ámde egy eszkimó lelke tökéletes eme célra.
Szóval, a Kígyó bejegyzést szerkeszt, a Helyettes pedig remegve áll a hegy csúcsán, és kacsintgatva próbál szemezni a kulcsos figurával.
A szent kérdez valamit, ám a pokoli küldönc, kinek remegő lába alatt a hegy is megremeg, szinte sokkot kap az ijedtségtől. Összeesik, majd fél percen belül újra remegve kacsintgat.
A szent mosolyogva újra kérdez. Helyettes hebegve-habogva elmondja a Kígyó általt betanított fenyegető szöveget. A szent felnevet, meglobogtatja a mennyei szélben kulcsait. A csörömpölés bántja a helyettes fülét. A hegy megremeg, mindketten megijednek, Helyettes a Szent nyakába ugrik. A hegy még jobban remeg, puffad, már-már úgy néz ki, akkorát robban, mint Hirosima és Nagaszaki együttvéve. Fél perc eltelik, a hegy megfeszül, apró lyuk tátong legeslegcsúcsán, böffent egy áthatót, majd füstkarikákat kezd el eregetni.
Vulkáni fenyegetés, hah. Az a pompeji lélek nem volt megfelelő a vulkántenyésztéshez...
Eközben az Isteni Moderátor pihenés gyanánt sportolni kezdett. Megmozgatja mindig a számítógép előtt elfáradt tagjait, jobban szaladnak a gondolatok az ereiben. Talán múzsa nélkül is megjön az ihlete.
Korcsolyát húzott, ütőt keresett, majd beállt jégkorongozni. Ütközött egy-kettőt, majd végre, nagy nehézségek árán hozzá jutott a koronghoz. Megcélozta a kaput, ütött, a kapusról pedig elpattant a korong... túl a Mennyek Kerítésén... aztán a kis fekete pakkot magával ragadta a gravitáció... gyorsult, gyorsult... átszakította a földfelszínt... átvágott mindenen... egészen addig, amíg egy kemény asztallapon nem koppant...
A Kígyók Kígyója kizökkent a munkájából.
Anyátok!!
