Már megint érdekeset álmodtam. Furcsát, de határozottan érdekeset.

Manapság megint egyre sűrűbben, és egyre élesebben emlékszem rájuk. Évente egyszer-kétszer eljön egy ilyen időszak, és - még ha rémálmok is - határozottan élvezem őket. Mondhatni, bármit mutat, imádom a tudatalattimat.

Emlékszem, gimnáziumban, történelem órán a tanárunk mindig elkezdett hol politizálni, hol filozofálgatni (történész-földrajztudós-filozófus, ejha), és egyszer eleresztett egy olyan mondatot, hogy a test hiába öregszik, a lélek kora változatlan. Félszegen (hehh) jelentkeztem, hogy na, de tanár úr, az emberi testben a lélek folyamatosan fejlődik, tehát a lélek is öregszik, nem?

Fél perc csönd, majd a tanár úr elmosolyodik, megdícsér, és azóta én lettem nála a kedvenc, ha filozófikus kérdésekről volt szó. Politika ide-vagy oda, nagyon jókat lehetett vele beszélni, és történelemből is olyan információkat csepegtetett el, amiket még neten sem találtam meg. Még jó, hogy sokat jegyzeteltem!

Na, de a lényegre visszatérve, megint volt egy történelmi álmom. Ugyanott, ahol a régebbiek. Második világháború, nyugati orosz határ. Tervezgetés több katonatárssal, majd merénylet, amiben egyszer meghaltam, másszor meg túléltem. Mindig volt ott egy furcsa vonat, sínek, és egy robbanás. Mégis mindig azt éreztem, hogy a hátamba csapódik egy lövedék. Még álmomban is fájt. Már homályosan ugyan, de szemem előtt van a térkép, amely fölött dölgoztunk, havazott, a kabátom alá szúrósan furakodott be a hideg, és folyton köhögtem.

Évekkel ezelőtt álmodtam ezt először, azt hiszem. Egyik (volt) barátnőm azt mondta, ezek reinkarnációs álmok, emlékek az előző életemből. Ekkor bevillant egy másik álmom, gyerekkoromban álmodtam ezt rettentően sokszor. Jelenlegi szülővárosomban voltam egy templomban. Lövések, robbantások zaja szűrődött be, a templom pedig tele volt katonákkal és sebesültekkel. Egy pap lépett oda hozzám, de ekkor valami robbant, és beszakadt a templom teteje. Ennyi.

Édesanyám mesélte, hogy az adott templom mögött egy fiatalember sírja van, ugye. Anno a világháború alatt egy szovjet (asszem) katona odament, és imádkozott. Mikor kilépett onnan, megtámadták, szanaszét próbálták lőni. De a katona túlélte. Egyetlenegy golyó találta el, de nem jutott el a testéig (már nem tudom, mi fogta fel).

Egyre kíváncsibb lettem, (volt) barátnőm pedig felajánlotta, hogy visszavezet az előző életeim egyikébe, hipnózissal. Tanulta, többször alkalmazta sikerrel. A szkepticizmus nálam mindig jóval gyengébb, mint a kíváncsiság, a téma amúgyis tizenéves korom óta vonzott, hát, gondoltam megér egy próbát.

Brit lovagként harcoltam a szoknyás skótok ellen. Teljes páncélzatban menekültem valami pinceszerű helyen, fényt csak a falon lévő fáklyák adtak. Egy rácsos ajtóba ütköztem. Nehéz volt a páncél, s még nehezebb volt előkereseni az ajtóhoz illő kulcsot. Nem sikerült, elkaptak. Utána egy cellában láttam magam, félmeztelenül, nyílt az ajtó, és erőszakkal elkezdtek cipelni, mert ugye én meg nem hagytam magam. A kivégzésemre cipeltek volna. Ennyi. Barátnőm még idejében kihúzott.

Ha materialistaként akarok gondolkodni, hülyeség az egész, de nem vagyok az. Nem tudom, mennyire lehetett igaz, amit láttam, tény, 100%-ot nem adok neki, de mégis megfogott. Kvázi van benne valami.

De mostmár úgy istenigazából kíváncsi lennék másféle álomra is... Már kezdem unni az orosz frontot...