Eszmefuttatás erősen én-szinten. Kvázi saját a vélemény, ami nem harap, csak tényközöl. Azt hiszem. Felbosszantottak, valószínű nem csak engem.

Helyzetjelentés.

2008. április 19.: A magyar jégkorong-válogatott feljut az elitbe, 70 év után. A csapat hazaérkezése után mindenki fűt-fát ígér, ilyen támogatás, olyan segítség.

2009. április 24.: Megkezdődik az A-csoportos hokivébé. Magyarország kis híján (átkozott 13 másodperc!!) döntetlent játszik rendes játékidőben Szlovákiával.

2009. május 4.: Magyarország nyeretlenül kiesik az A-csoportból.

És ami az események mögött van.

Amikor szükség volt rá, illetve lehetőség adódott rá, a szapporói csoda után ígérgető emberek (politikusok, cégek, stb.) kihátráltak a magyar jégkorong mögül. Oké, oké, az utánpótlás megkapta amit érdemel, és ami jár neki (hálistennek, legalább erre gondolnak), de a felnőtt válogatott felkészülésére javasolt összeget nem szavazták meg. (Egyetlen kormánypárti politikus szavazott igennel, de mint megtudtam, alaposan megbüntették emiatt.)

Kvázi, menj és csinálj, amit tudsz felkiáltással esett neki a csapat először az olimpiai selejtezőknek, majd a világbajnokságnak.

A csapat a csoportmérkőzéseken nagyon is kellemes meglepetést okozott. (Belegondolni is fáj mondjuk, hogy ha ott lett volna még Valaki, talán nem a kiesés lett volna a végállomás.) Az már más tészta, hogy nem nyert egyszer sem a csapat, de a játék nagy része igenis tetszetős volt. Meg egyébként is: a jobbtól nem szégyen kikapni.

Mi az a rombolás?

Most már Kanadában is tudnak rólunk. Amit olvastam, tisztelettel beszélnek más országokban a magyar hokisokról.

Erre mi megy az országban? Csarnokbezárás. A magyar bajnoki ezüstérmes csapat csarnokát (másodszor) bezárják. A Gyakorló Jégcsarnokból a korisok ki akarják kergetni a hokisokat.

És ezt odafenn (abban a szép épületben, amit kordonnal védenek, biztos a műemlék-rongálók elől) nem csak hogy hagyják, de a mai viszonyokat ismerve minden bizonnyal hasznot is akarnak húzni belőle. Mert végülis az ex-sportminiszter (meg ex-miniszterelnök )is bezáratta azt a csarnokot egyszer, akkor már megteszik most is.

Így hálálják meg, hogy az ország 70 év után felkerült a hokitérképre. Hogy a csapat igyekszik a maximumnál is többet kipréselni magából. Hogy a körülmények ellenére is A-csoportba kerültünk. Hogy a külföldiek csodálkoznak, mert náluk annyi csarnok van, ahány hokis nálunk.

Végül is, miért akarunk mi sikeresek lenni bármiben is? Vagy ha valami sikert el is érünk, akkor azonnal meg kell kezdeni a körülmények rombolását, nehogy még egyszer bekövetkezzen a csoda.

Büszkének kellene lenni a csapatra, de az ilyen események beárnyékolják a dolgokat.

Most télleg ezt a rombolást érdemli a magyar hokitársadalom?