Ha már kritizálunk valamit/valakit, azt önmagunkkal kell kezdenünk, mindenképpen. Igaz a mondás, hogy mindenki saját magából indul ki, amikor véleményt kell alkotni. Az, hogy féltékenységből mondunk csúnyát? Azok is mi vagyunk (fú, a féltékenység lett most az új kedvenc témám?!), csak nem igazán merjük kimondani, főleg magunk előtt.

Most egoista lesz ez a bejegyzés egy kicsit, mert megpróbálok tükörbe nézni. 100%-osan úgysem fog sikerülni, de egy próbát megér, vesztenivaló nincs.

Annyit tudok már születésem óta, hogy nem vagyok normális, kvázi nem éppen az a tömeggel együtt úszkáló, média által agymosott emberi példány vagyok. Meghallgatom a dolgokat, történéseket bármilyen témában, de igyekszem mindig megalkotni a saját véleményemet is, akár hangoztatni fogom azt majd, akár nem. Néha jobb az agytekervények között tartani.

Ugyanakkor, és ezt hatalmas hibámnak tartom, gyenge vagyok. Nem csak fizikailag (nem egyszer hittek már anorexiásnak, pedig nem vagyok az!), hanem valahol legbelül is. Könnyen elhagyom magam. Stresszhelyzetben pláne. Oké, melóban bírom a strapát, mert ott tudom, mi a tét, így magamra erőszakoltam a mindig-mindenben-helytálló álarcot és ruhát. De emberek között, a cégen kívül... Néha úgy érzem magam, mintha egy tű fokán állnék a nagylábujjamon egyensúlyozva.

És könnyen padlóra kerülök. Lehet, hogy azért, mert csak gyűlik bennem a feszültség, a hormonok meg minden, és amit nem tudok irányítani, az engem irányít. Néha inkább bekussolok, és bemorcizok, semmint kibeszéljem a bajaimat. (Pedig lenne kinek, hálisten, nem csak egy ember, bár közülük egyetlen egy rendelkezik kiemelkedő prioritással, ha problémakezelésről, vagy bármi egyébről van szó.) Csak szégyellem őket kicsit, mármint a bajaimat. Nem akarok tökéletes lenni (erről már azt hiszem, írtam), de túlontúl tökéletlen sem, noha olykor úgy érzem.

Az önbizalmam, hála Imádott Vőlegényemnek, kezd helyreállni. Sokat segít, nagyon is... (De erről majd később, Ő többet érdemel két mondatnál.) Ám a saját instabilitásom néha nem engedi, hogy elhiggyem, tényleg tudok annyit, amennyit. Hogy nem vagyok hülye, csak lökött és kelekótya. Ilyenkor néha tudathasadásosnak érzem magam, az erősebbik felem bíztat, a másik meg azt mondogatja, hogy kislány, diliházban a helyed. Néha az utóbbinak hiszek. Nem kéne, de könnyebb neki hinni.

A legrosszabb mégis az egészben az, hogy ha kis is beszélem a problémát, akkor sem jobb, csak ideig-óráig. Folyton visszatér gondolatban, rémisztget, és bepánikolok. Felfújom a dolgokat, és már az 'A' betű sem az lesz, mint ami valójában. Aztán megijedek magamtól, újfennt bepánikolok... Aztán két lehetőség van: vagy párom vagy család szed össze a padlóról (ez sajna a gyakoribb, na szépen megnehezítem az életüket), vagy bekattan a fejembe valami, és jól kinevetem magam. Ez utóbbit kéne mindig csinálni... :)

De azt hiszem, most, az újévi optimizmusommal, már sejtem, merre van az alagút vége. Látni nem látom, azt sem tudom, melyik irányba indultam el, visszafele netán vagy előre, azt sem tudom, mit fogok elérni, de valamit el fogok. Dot.

És mivel nem szeretem a nyafogást, abba is hagyom. Elég belőlem... :)