...csak azt nem tudom, miről. Bár talán, esetleg, ki tudja, netalántán... Lehet, akad itt valami a pici zsákban, amit egyesek agynak hívnak. És nem baj, hogy rövid lett a bevezető, a cím úgyis jóval nagyobban jelenik meg. És mivel nemigen vagyok beszédes ember, inkább írok.

Na tehát. Azt hiszem, látom a kiutat. Vagyis a fényt az alagút végén. Csak egy picuri pontocska még, de talán egyszer, idővel nagyobb lesz.

Változnom, változtatnom kell. Ezt kezdem lassan minden sejtemben érezni. Eljött az idő, csak az a kérdés, meg merem-e tenni ezt a lépést. Mivel nem tudom, hogy lefele megyek-e így, vagy felfele, kétkedéssel fogadom a saját érzéseimet.

Kezdjük a változtatással. Őszintén? Utálom a jelenlegi munkahelyemet, egyszerűen nem érzem jól magam tőle. Gyorsan, mindössze egy hónap alatt elérte nálam a "Föld legrosszabb helyei" nevezetű top 10-es listámban a második helyet. Ami azért csúcsteljesítmény, figyelembe véve azt, hogy az első helyezettnek alig egy év kellett hozzá. Úgy döntöttem, otthagyom. Kész. Lehet, hogy senki sem elégedett a munkahelyével, hiszen tökéletes meló nem létezik, de én azért szeretnék dolgozni, mert imádom a munkát, amit csinálok. A kollégákat, meg minden. Ez a mostaninál nincs meg. Egy-két emberrel jóban vagyok persze, de ez még kevés a hangulatjavításhoz. A munkát nem élvezem, úgy ülök a helyemen, mint egy robot, aki mindent akar, csak érezni és gondolkodni nem. Tudom, munkahelyre nem ismerkedni jár az ember, de sokat tud segíteni, ha az emberek például figyelembe veszik, hogy az illető betegen megy be dolgozni, mert csak másnapra sikerült az orvosához időpontot kérni. Még jobbulást se kívántak neki, pedig ők állítólag eszményi kollégák. Aha.

Elég volt... tudom, gazdasági válság, meg egyebek, de nem érdekel. Most a társadalmat tegyem előbbre vagy magamat?

Írnék legszívesebben, rövid történeteket, hosszabbakat, akár egy regényt is. Amíg el nem kezdem a sulit.

Csak, amiben meg nekem változnom kell mindenképpen: kitartás. Mert azom nincs. Kelekótya vagyok, szétszórt jópárszor, nulla memória-kapacitással - szépen összeraktak. Néha élvezem, de ilyenkor, amikor eltökélem, hogy na, változás, változtatás meg minden, leblokkolok. Megteszek egy mozdulatot, feljebb akarok lépni.

Aztán, ami visszaránt, az az, hogy eszembe jut: nem álomban élünk. És hiába a szabad akarat, meg minden tartozéka, úgysem tehetjük sosem azt, amit szeretnénk.