No de csak mert kiugrasztották.
Fúj a szél, mintha valami kergetné, olyan hévvel és erővel próbálja a házakat elráncigálni a helyükről. Jó érzés hallani, hogy a lakáson kívül van még élet így, szombat délután, mert a gondolataim úgy kiüresedtek, mint a kávésbögrém reggel.
Mostanság sikerült annyit nevetnem, hogy a hasam lassan totál izmos lesz a sok nevetéstől. Legalább már nem olyan bús, nyomis fejem van, és, mint megtudtam, ha nevetek, olyan cuki ráncok jelennek meg a szememnél. Első gondolatom az volt, hogy öregszem, és ráncfelvarrás kéne (alig 24 évesen?), de inkább újra elkezdtem nevetni. Mert tetszik, hogy van, és, hogy erre figyelnek inkább, nem arra, hogy milyen hülyén tudok nevetgélni, ha elkap a görcs. Bár, kit érdekel, mások mit gondolnak, én örülök, ha nevetek, és szeretek is nevetni. És vissza is lendülök a témába hálistennek.
Na, de ami először kiváltotta nálam a röhögőgörcsöt, az egy blog volt. Megtudtam belőle valamit, amit először nem hittem el (ezen nevettem egy kuncogósat), aztán amikor kiderült, hogy lehet benne némi igazság, először felkaptam egy fél másodpercre a nehézvizet, majd bekattant az agyam, és annyira nevettem, hogy könnyem is kicsordult.
A helyzet hasonló, mint amit egyik barátnőm átélt, amiről már írtam is. Noha annak csak egy része a hasonló. Nem mondom meg melyik, szemét leszek. Átbeszéltük, nevettem még egy sort, mert tény: rohadtul nem zavar a dolog, hogy megtörtént. Sőt, magasról lepottyantom, és ez jólesik, annak ellenére, hogy tudom, tudok én féltékeny is lenni. Alapból nem a blognak hittem, mert semmi alapom nem volt ahhoz, hogy hihessek benne. Bizalom pláne egy nagy adag nulla. (oké, semmiféle személyes ismeretség nincsen ezen a vonalon, de így látatlanba - oké, képet már láttam róla - valahogy semmi, egy szál rezdülés nincs lelkem búzamezején.)
De a lényeg az, hogy itt kezdődött a nevető-karrierem. Ma pihenőnap van ugyan, ma eddig csak kuncogtam, holnap valószínűleg a vérnyomásom úgyis felmegy a csarnok tetejéig, ha kimegyek hokimeccsre. OB I. elődöntő harmadik mérkőzés. Az első kettőt nem láttam, csak a kommenteket olvastam, és noha a kedvenc csapatomat még mindig imádom, jobban be vagyok tojva most, mint tavaly ilyenkor voltam. Volt egy-két érdekes dolog tavaly is, idén egy picivel durvábbak. Na, de remélem, jó vége lesz, és... happy end. :D
A legérdekesebb, hogy amióta nevetőgörcs fészkel a rekeszizmomban, elkapott egy nagyon csúnya vágy is... Valahogy elhiszem, hogy néhány embernél erősebb vagyok, nu, nem fizikailag, hanem mentálisan. Mondjuk úgy, több eszem van, mint egyeseknek. (Ez a kijelentés nem vonatkozik a családomra és a legjobb barátaimra. Meg persze, a vőlegényemre, őt muszáj külön kiemelni, hiába családtag, nu.) És elkapott a hév, hogy na, csak kerüljek velük szemtől-szembe, megkapják a magukét. (Mondjuk, például a volt főnököm, ő aztán megérdemelné.) Ami kicsit nehéz lenne, mert ha támadok, szemét módon inkább hátulról támadok, váratlanul, durván. Volt már rá példa, gimnáziumi barátnőm csúnyán hátbaszúrt. Visszakapta. Kellett neki 17 évesen motorra ülni egyedül. Nem volt nagy baleset, de valószínű rájött egy időre, hogy nem minden úgy van, ahogy ő akarja.
Szóval, ha ilyen jó kedvem van, mint mostanság (bár, néha elgondolkodom, hogy mire fel van jó kedvem), nem érdemes velem packázni. Amúgy sem, most meg pláne. Női megérzés, vagy valami hasonló, úgyis megérzem, ha terveznek valamit. Nem tudom, hogy lenne-e egyáltalán, aki bepróbálkozna ilyennel, de ha akadna, annak lőttek. Lelövöm, mint a nyulat, ha kiugrik a bokorból.
Én szóltam, megyek is, nevetek még egy sort. ( De ennék most nyúlpörit... nyami. Folyton éhes vagyok ma.)
