Hamar meg lehet unni a várakozást, a folytonos cselekvést egyaránt. Agysejt-gyilkos a tehetetlen ücsörgés, de maga a döntéshozás, hogy most merre kéne tovább menni, ugyanúgy idegörlő.

A kettő között nyomorogni, amikor cselekedni kéne, de mégsem, az meg maga a pokol.

Alapból azt hisszük, hogy az életünket mi irányítjuk, ám szabad akarat ide vagy oda, a legtöbb ember egyáltalán nincs tisztában, mit is jelent az, hogy szabad akarat, milyen következményei vannak. Egyébként sem létezik tisztán az ember akarata.

Egyik régi ismerősömmel évekkel ezelőtt sokat filozofálgattunk ilyen kérdésekről, de aztán rájöttünk, hogy az egész nem más, mint egy körforgás, és ki-ki egyik vagy másik részén áll a körnek.

A sors, a véletlen és a szabad akarat. Egyik sem létezhet önmagában. Vannak, akik azt vallják, hogy minden véletlen. Valóban az lenne? Hisz a véletlen nem más, mint olyan esemény, amelyet nemigen tudunk megmagyarázni. Vagy nem akarunk megmagyarázni, mert úgy könnyebb elfogadni a dolgokat. Vagyis, ezzel álltatjuk magunkat.

Vannak, akik hiszik, hogy az ember minden lépését valami felsőbb hatalom irányítja, nevezzék azt bárminek. Amikor leszületünk a Földre, minden egyes mozdulatunk, gondolatunk előre elrendeltetett. Ez meg logikátlan, hibáink másra ruházása. Ennek értelmében meggyilkolhatnék bárkit, és ráfoghatom a felsőbb hatalomra, a sorsra, hisz ő rendelte el az illető meggyilkolását, én nem vagyok annyira bűnös, mint Ő.

A szabad akarat pedig... néha semmit sem ér. Főleg, ha az ember valójában azt sem tudja, hogy mit akar.

A legegyszerűbb azt hinni, hogy az van, amit hiszünk. Mert legalább így önmagunknak állíthatunk egy olyan mércét, aminek könnyebben meg tudunk felelni, mint egy olyan hitnek, amit ránk tukmáltak.

A az ember meghallja azt a szót, hogy hit, máris egy templom képe villan be. Pedig ez hülyeség. Leginkább azért hülyeség, mert a feldőbb hatalmakat, nevezzék akár Istennek, akár ennek, akár annak, az emberen kívülre helyezik. És ez az, ami nem igaz. Mert amiben hiszünk, annak legelébb magunkban meg meglennie.

És hiába minden hit, minden bizakodás, ha az ember elvesztette (akár kis időre, akár hosszabbra) önmagában azt a pici szeletkét, amely az alapot jelentette mindenhez. Akkor elszürkül minden. Összekeveredik minden. Az ég alulra kerül, a föld felülre. Aztán jön a sors, vagy a véletlen, és hirtelen újra minden rendben lesz. Így megy ez, egyszer fenn, egyszer lenn. Mert minden istennek kell néha pihennie...

De ezt az önmagában felvillanó válságot az ember néha nemigen tudja kezelni. Miért is kellene kezelnie? Hisz majd elmúlik... Néha le kell süllyedni a legmélyebb pontra, hogy észrevegyük azokat, amik még magasabbra tudnak majd emelni.