Nem bírok egyedül lenni... A magamfajta léleknek jót tesz néha, olyan történetfoszlányok jutnak eszembe, hogy hát, meg kéne írni. Mármint a komplett történeteket. De nem megy...
Az egyetlen magány, amit el tudok viselni, az akkor esik meg, amikor figyelek. Akár a maradék kávém szürcsölgetésekor bámulom az ablakból az utcán mászkáló, kutyáikat sétáltató embereket, vagy amikor - de rég csináltam már - kiülök egy forgalmas térre, padra, könyvvel a kezemben, és úgy teszek, mintha olvasnék. De a szemem sarkába települt kémprogram vizsgálja az embereket. Kisgyerekek rohangálnak, szülők üvöltöznek (21. századi gyereknevelés?!), magassarkúban plázacicák botladoznak a macskakövön... (Egyszer szemtanúja voltam, hogyan ragadt be két kövecske közé a lány cipőjének sarka... hát majdnem dobott egy hátast a meglepődéstől, én meg a röhögéstől.)
De amikor kinnt még sötét van, fúj a szél, egy kísértetházban érzem magam. Már világosodik, de nem tudom, mennyivel lesz jobb, ha látok egy kis természetes fényt. Nem, nem vagyok depis, csak a rossz alvás egyik folyománya ez. Napok óta hülyébbnél hülyébb álmok kergetnek, amelyekből csak az érzés emléke marad meg... nem épp pihentető. Majd alszom egyet a kórházban, várva a vizsgálatokra.
Na, akkor lehet, tripla hülyeségeket fogok álmodni... :D Vinnem kéne kávét...