Ez a félév az egyetemen nem volt sámli. Belejöttem a tanulásba rendesen, olyannyira, hogy sikerült azért ímmel-ámmal másoknak is segíteni. Néha totál rendesnek érzem magam. Múlt hét pénteken letudtam az utolsó vizsgámat is - amitől a legjobban féltem -, és egész jól sikerült, legalábbis az adott tárgyhoz való hozzállásomhoz képest. Tanultam, becsülettel, a fene essen bele, a félévem 85%-át (körülbelüli érték) az erre a tárgyra való felkészülés vitte el. Annyira megörültem, hogy átmentem, hogy ittunk... péntek este, szombat, vasárnap.
ÉS még most is tudnék. A fáradtság még mindig nem múlt el, s noha aludni nem alszom többet, azért a felszabadult időnek frissítő hatással kellene lennie. Kimerültség, és a mélyen megbúvó stressz, amit ajándékba kaptam a jó jegyekért cserébe.
Nem elég, hogy azért sikerült kiakasztanom nem csak magamat, hanem másokat is magam körül az időleges kiborulásaimmal (azért olykor még okot is adtak rá), de még több gondot okoznék magamnak. Történetesen tényleg szomjas vagyok, és az ásványvíz és a tea nem oltja ezt a szomjat. És van egy olyan érzésem, hogy az alkohol sem. Kívánom, kívánom... de azon kívül, hogy részeg lennék, nem kicsit, a szomjúság csak fokozódna.
Próbálok újra visszaszokni egy-két régi dologra, amiket sztornóztam az életemből egy pár éve; mászkálok ide-oda, még ha csak a boltba is, de ott is mindent lassan körbejárok, barátokkal a városba, még ha csak egy órácskára is, ha sulis ügyet kell intézni, nem keresek kibúvót. Menni, menni, kikapcsolni... hoz egy kis életkedvet.
Mert ez a hülye monszun is rátesz még két lapáttal a hangulatomra. Amikor mehetnék, akár kirándulni, akárhova, esik, és fúj a szél. Bezzeg, amikor folyamatosan tanulnom kellett - na akkor napsütés és meleg.
Egyszer már összejöhetne a kettő együtt: akkor legyen jó idő, amikor menni akarok. Felülni egy vonatra vagy buszra, és megnézni egy számomra eddig nem látott települést. Mondjuk.
