Az utóbbi pár nap hatásaként mostanság többet olvasok politikai jellegű cikkeket, mint régebben, és nagyobb odafigyeléssel. Ennek ellenére a téma mindig felidegesít, mert hiába próbálok mindent egybevetni, ez nem mindig jön össze. Így azt hiszem, az egyetlen dolog, amire támaszkodhatok, hogy mit érzek/éreztem a saját bőrömön; a tapasztalat a legjobb tanítómester.

Tudom, a blog elején azzal kezdtem, hogy nem lesz politika. De ezt most nem bírom kihagyni. Előre is elnézést mindenkitől, akinek nem tetszenek a tapasztalataimból utógondolt elméletek, érzések. Gyerekkorom óta arra próbáltak tanítani, hogy nézzek körbe mindenhol, és csak azután alkossak véleményt. Igyekszem ezt betartani, de ember vagyok, gyarló, néha ostoba és rövidlátó, de amíg véleményt lehet mondani, hát mondom.

Nem akarok annyira belemenni a témába, de szombat óta egyre csak az a mondat jár a fejemben, hogy a patkányok hagyják el először a süllyedő hajót. Kéretik a patkány szót nem jelzőként felfogni, noha egy-két ember (mindkét oldalon!) megérdemelné, nem akarom magamat is lesüllyeszteni arra a szintre. Egyébként is, a pozitívumokat is észre kell venni. (A mai helyzetben nehezebbnek érzem ezt, mint amikor még elmondhattam magamról, hogy biztos talaj van a lábam alatt.)

Valahogy naivan minden kormányváltást úgy próbálok felfogni, hogy na, talán nem hiába nyerték ők a választásokat (akár kiderül később, hogy volt csalás, akár nem), talán nem kerül az ország külföldi kézre, talán tényleg erősödik az ország. Talán nem arra megy el az állampénze, hogy a másik oldalt befeketítse, hanem,hogy segítse azokat az embereket,akik dolgozni szeretnének, akik itt szeretnének békében, nyugodtan élni.

Kicsit túlzó ugyan, de gyakran van az az érzésem, hogy ha leírom, kimondom azt,hogy magyar vagyok és szeretem Magyarországot, bármi van is, már rögtön elítélnek, politikailag besorolnak, legárdistáznak, etc. Pedig nem úgy van a'! De hát a magyar lakosság nagy része a TV előtt ül, és mivel képtelen a szelekcióra, mindenre hallgat, ami ott elhangzik, mindent elhisz, és később azt hangoztatja saját véleményeként. Személy szerint a médiának tulajdonítom azokat a szélsőséges megnyilvánulásokat, amelynek eredménye, hogy egy embert egyetlen szó alapján képesek megítélni. Nem a tettei, nem a teljes véleménye alapján, egy szó bőségesen elég hozzá. Ezt sem megérteni, sem elfogadni nem tudom, mert nem hiszem, hogy ennyire zárkózottnak, szűklátókörűnek kellene lenni mindig.

Az olyan embereket viszont szeretem hallgatni, akik - hiába ellentétes a véleményünk - le tudják vezetni,hogy ők miért gondolkodnak úgy, ahogy. Másfajta tapasztalatok, más életkörülmények ekkor és ekkor - mást nem tudok rá mondani, jogos a véleményük, hisz ők ezt élték meg, ebből levezetne ezt és azt tartják jónak, mert akkor is bevált nekik.

Minden embernek megvan a maga személyes igazsága, amelyet más embernek nincs joga megcáfolni. A tapasztalatnak, az életnek igen, de más embernek nincs. Ez olyan, mint a személyi szabadság korlátozása.

Személy szerint 2006 óta úgy vagyok a dolgok nagy részével, hogy hiszem, ha látom, ha tapasztalom, átélem. Nem csak egy emberrel vagyok így, hanem mindenkivel, aki Európa egyik legszebb épületében ücsörög. A szó nem ígéret, a tettet lehet csak kőbe vésni. Letojom mit mondd! Tegye!

A másik, hogy mi lesz ezután.
Már nem hiszek semmit. Amúgy sincsen szilárd talaj a lábam alatt, ingatag vagyok, mint egy rossz alapra megépített ház, most így picit könnyebb is hatni a véleményemre, de a tegnap esti sötétség, az álom késése egy tiszta érzést felhozott bennem: el vagyok keseredve.

Nem látom a jövőt, olyan, mintha minden csak úgy lenne, cél nélkül. Ez majd elmúlik, tudom, de egyvalamire ígéretet tettem magamnak: ha olyan dolgokon kell keresztülmennem/mennünk, ami a gyerekkorom, tinikorom nagy részét jellemezte - magam megyek felrobbantani mindent.

Picit optimista vagyok, de félek is. Bármi legyen is, remélem, hogy az utóbbit pár hónapon belül meghalványíthatom, hogy aztán teljesen eltüntethessem majd egyszer.