Hogy szép magyarosan fejezzem ki magam: meg lettem ihletve. (Nyugodtan tessék nevetni.) Megint olyan szép szavakkal fogok majd dobálózni, hogy küzdés, akarás, meg ilyesmi, de megjelenik mellette a feladás is. Azért jó néha (vagy kicsit sűrűbben) ilyen kifejezéseket használni, mert az ember hajlamos általánosságban szemlélni a dolgokat. Az általánosság pedig tökéletes eszköz arra, hogy a kevésbé intelligens (média által hipnotizált) egyének is megérthessék, ha nem is a világegyetem működését, de legalább egy-két, nem reklámozott dolgot.

Gazdasági világválság ide vagy oda, az emberek is átmennek saját egyéni válságaikon. Kisebb-nagyobb bukkanók mindig akadnak, az élet része. Akár tetszik, akár nem, a legkönnyebb elviselni akkor, ha az ember először elfogadja, hogy hát, drágáim, ez van. Az elfogadás a kulcs, legalábbis annak kellene lennie; szép, szép, hogy teljes erőbedobással küzdesz, ha nem ismered a saját helyzetedet. Akkor meg min akarsz javítani, ha nem tudod, mi is az, ami nem hagy aludni éjszakánként, mert csak kósza kísértetként kering fölötted? Rántsd le a valóságba, adj neki nevet. Utána tagadhatod, küzdhetsz ellene.

Azt azért jó látni, hogy egy-két ismerős megpróbálja ezt. Mindkettő nevet adott a válság okának, de jelenleg csak egyikőjüknek akad kiút a helyzetből. Csak hogy őt meg visszatartja valami, hogy arra az útra lépjen. Inkább megpróbálkozik egy B-tervvel, hogy ne veszítse el azt, amit fontosnak tart. A másik pedig... keres, keres. Túlél, és kutat.

Az első párkapcsolati krízis, a másik szakmai káosz. Az elsőnél a félelem, mások ítélete, a másodiknál az unalom, beletörődés. (Részletesebben úgysem fejtem ki, mert nem érdekes. Én tudom, mert nekem elmondták, ennélfogva részletezni nem kell.)

De egyikőjük sem adja fel, legalábbis tudatosan nem. Keresik, keresik a kiuta(ka)t, ám már egyikük sem olyan optimista, hogy bíztassa saját magát, hogy minden rendben lesz. És nem is várják el másoktól, hogy ezzel próbálják megnyugtatni őket - felesleges álltatás az egész. Talán a legigazabb mondat velük kapcsolatban az lehetne, hogy küzdenek is, meg nem is. Lenne miért, de manapság nincsen hogyan.

Túlteng az emberekben a feszültség, az előítélet, a félelem. Csak egy apró szikra kell, és minden berobban. Sok minden történt az országban (is), és szerintem a legtöbb ember még jogot is formál arra, hogy ő félhessen. Mert ez... meg az... Tenni ellene meg lehetetlen, mert már lassan mindenre törvény lesz, még arra is, hogy hány köbméter levegőt fogyaszthatunk el. Bár, ha minden így folytatódik, előbb kerül az ország teljes területe külföldi kézre, minthogy ezt a törvényt bevezethessék.

Csak riadtan ülünk a sötétben...

Hát, amilyen mocsok hangulatom van mostanság, elcsenek valahonnan egy láncfűrészt, és vérengzést rendezek. :D Egy idő után az ember, a tömeg megunja a tétlen ücsörgést, és tenni akar majd valamit... Aztán majd lehet szidni mindenkit, úgyis ebben éli ki magát az ember! (Sajnos.)